Utolsó este gyanútlanul mentünk vacsorázni, azt hittük, nem érhet meglepetés minket. De a hotel éttermébe lépve, török dallamok csapták meg a füleinket. Aztán szétnézve megláttuk a sürgő-forgó pincéreket kis piros török kalapokban (fez), és ekkor esett le, hogy a török est kellős közepébe csöppentünk.
Bár a merész törököt kicsit hiányoltam a vacsoráról, azért nagyon jó volt a hangulat. Természetesen tipikus török ételektől roskadozott a svédasztal, igaz, hogy magyar szakácsok keze által magyarosan készült, de engem még így is elrepített egy kicsit Törökországba. Volt eredeti kebap (kebab), falafel, és sis kebapnak álcázott saslik (rablóhús) is. Voltak még dönernek szánt fűszeres csirkehús szeletkék, és valami bundában sült valami, de már nem emlékszek, hogy zöldség volt, vagy hús. A köret cikkburgonya és török rizs (bár ezzel is csaltak) volt.
Most a desszerteknek is hagytunk elég helyet. Az édes a joghurtos tatlasiért volt oda, meg is evett belőle egy párat. Nekem inkább a fincsi habos kávékrém jött be, nagyon jól eltalálták, isteni volt. Megint jóllakottan távoztunk az étteremből, csak azt sajnáltuk nagyon, hogy este a wellness részleg be volt zárva, pedig olyan jó lett volna a jakuzziban lazítani még.
Másnap az utolsó reggelinket nagyon kiélveztük, és utána fájó szívvel csomagoltunk össze. Miután sikeresen lekéstük a korábbi buszt (amit én egy cseppet sem bántam), leadtuk a csomagjainkat, és sétáltunk egy utolsót a városban. Beültünk még egy-egy pohár finom borra a Dobó téren, irigykedve néztük a frissen megérkezett turistákat, mert tudtuk, hogy a mi nyaralásunk itt 1-2 órán belül véget ér. Még csináltunk pár száz képet búcsúzóul, aztán felültünk a hazafelé tartó buszra. Sokáig nézegettem a távolba vesző hegyeket, míg egészen el nem halványultak, és megérkeztünk a Hortobágyra.
