Bizonyára észrevetted kedves és magányos olvasóm (a statisztikák alapján nem vagy/tok valami sokan), hogy nagyobb csend honolt az elmúlt héten a blogomon. Ez annak tudható be, hogy kórházi vizsgálatokon vettem részt a múltkor felfedezett bajom miatt. Lassan kiderül, hogy nincs is semmi bajom, és félre diagnosztizáltak, amit azért az ember a mai jól felszerelt és modern orvostudománytól nem várna, de úgy látszik, hogy a túlfizetett orvosaink túlterjedő figyelemmel is rendelkeznek.
Egy egyszerű vizsgálatról ne is beszéljünk, az embernek fél napot kell várnia arra, hogy egyáltalán bejusson egy rendelőbe. Az előttünk érkezőket sajnáltam a legjobban, fél nyolckor érkeztek a váróterembe, és kettő körül jutottak be. Ja, és minden páciens kb. öt percig volt bent. Az asszisztensek és a dokik többet voltak kint dohányozni és enni, mint bent a rendelőben a feladatukat végezni.
Miután belgyógyászati vizsgálatról volt szó, mindenki éhgyomorra érkezett reggel, és úgy is maradt egészen kettőig-háromig. Éhségsztrájkolókat meghazudtoló türelemmel ültünk ott, és néztük hol egymást, hol a padlót vagy a plafont. Szinte családias lett a hangulat délutánra, órák elteltével lekerültek a cipők, papucsok, beszélgetésbe elegyedtek egymással az emberek, kiderült, az együttérzés nagy úr. Megismerhettük Anti bácsit, aki a legtürelmetlenebbül ült a váróban két nővér kíséretében. Először senki nem értette, hogy ennek a törékeny öregnek miért kell két nővér is, de miután kijöttek a vizsgálatról kiderült, hogy még ketten kellettek volna, mert alig tudták kordában tartani a vékonyka Anti bácsit. A nővérek lefőve mesélték, hogy rá kellett mászni az öregre, és el voltak hűlve, hogy hogy volt ennyi erő ebben az apró és sovány öregemberben. Anti bácsit nagyon megviselhették a bent történtek, mert levegőt kapkodva ültették le a váróban újra. Az egyik nővér meg is sérült az akcióban, mutatta a kezét a bácsikának, hogy: „Látod Anti bácsi, majdnem eltörted három ujjamat!”. Az öreg bocsánatot kért szuszogva, és szabadkozott, hogy nem volt szándékos, nem akarta. Miután kicsit lenyugodott, megfogták két oldalról a nővérek, és eltámogatták. Anti bácsi szépen elköszönt mindenkitől, és hozzáfűzte, hogy: „Ne menjenek be oda!”, és a rendelő ajtajára mutatott. Erre az egész váró hatalmas nevetésben tört ki, szegény öreg legalább megszínesítette a végtelennek tűnő várakozási időt.
A váróteremben lévők közötti összekovácsolódást a hosszú várakozáson túl még jobban erősítette a melegben való közös éhezés, és leginkább az a pillanat, amikor oldalról (mintha egy láthatatlan portálból léptek volna elő) besurrantak a protekciós betegek. Belőlük a nap során majdnem annyi volt, mint belőlünk, pedig mi aztán nem voltunk kevesen. Mikor egy-egy ilyen „valakinek a valakije” belibbent előttünk a rendelőajtón, szinte egy emberként szisszentünk fel a váróteremben, és mindenki rögtön gonoszkodó sugdolózásba kezdett a mellette ülővel. Hogy „hát ez meg kicsoda, biztos valakinek az ismerőse, csak most jött és máris bemehet, tipikus”. Mikor az asszisztensek érzékelték a lappangó feszültséget, a sokasodó „mikor kerülök már sorra”- kérdésre csak annyit válaszoltak: „A behívás nem érkezési sorrendben történik.”. Persze az órák múlásával észrevettük, hogy bizony érkezési sorrendben hívnak befelé minket, ez a mondta csak azért hangzott el, hogy ne tudjunk szólni a protekciós, azonnal bejutó betegek miatt. Mert ők tényleg bármikor bemehetnek, mi többi földi halandók, akiknek nincs minimum egy orvos szomszédunk, rokonunk, akármink persze nem vagyunk efféle megkülönböztetésre jogosultak.
A biztosítékot az verte ki nálam (miután fél háromkor végre bejutottam a rendelőbe), hogy nem küldött tovább az orvos további vizsgálatra, azaz az egész napos éhezés tök felesleges volt. Miután nagyjából megvizsgált, legyintett egyet, hogy nincs is nekem semmi bajom, és öt perc múlva a rendelőn kívül találtam magam. Hozzá kell tegyem, hogy nem is ott vizsgált, ahol az állítólagos problémámat felfedezték, és mikor megkérdeztem, hogy a hozott ultrahangról mi a véleménye, csak annyit válaszolt: „Én nem vagyok ultrahangos. Gondolom erre gondoltak, hogy ez lehet az.”- és rábökött az ultrahangos képen egy kis foltra. Nem tértem magamhoz, és még most sem. Egyszerűen nem értem, hogy egy állítólag egyetemet végzett, diplomás orvos hogy mondhat ilyet, és ha ilyen dolgokat nem tud, akkor hogyan is kaphatta meg a doktorit.
Keringenek bizonyos mendemondák a frissen végzett orvosokról, miszerint van közöttük olyan, aki épphogy kettessel megy át a vizsgákon, nem tanul, csak mázlija van, ill. vette a diplomáját (tisztelet a kivételnek). Zömük egyébként is külföldre megy ki, mert itthon nem fizetik meg őket. Gondolom, a jók kimennek, a hulladékok meg itthon maradnak (tisztelet a kivételnek), és pont annyit tesznek bele a munkába, amennyi fizetést kapnak, vagy még annyit sem. Ezek után pedig nem tudom, hogy mennyi tudást használnak fel, ha egyáltalán van miből?! Szomorú a helyzet ma Magyarországon, és nem csak az egészségügy terén.
A hétvégén Kockafiú (a párom) kedvenc süteményét készítettem, meggyes piskótát. Ennek a sütinek az alapja nem szimpla piskóta, hanem ún. egyensúly tészta. Azért kapta ezt a nevet, mert figyelni kell a hozzávalók mennyiségének egyensúlyára. Ha az ember lánya jól találja el, egy mennyei puha, szivacsos és ínycsiklandozóan édes tésztát kap eredményül. Kockafiú meggyel szereti, de bármilyen gyümölccsel, magvakkal vagy csokival is el lehet készíteni, a siker garantált.
Hozzávalók:
- 20dkg margarin
- 20dkg cukor
- 20dkg liszt
- 4db. tojás
- 1 vaníliás cukor
- 1 sütőpor
- 1üveg meggybefőtt
Elkészítés:
A margarint a cukorral és a négy tojássárgájával habosra keverjük. A tojásfehérjéket a vaníliás cukorral felverjük. A felvert habot óvatosan elkeverjük a vajas masszával. A lisztben jól eloszlatjuk a sütőport, és óvatosan hozzáadjuk a habos masszához. Kivajazott-kilisztezett vagy sütőpapírral bélelt szögletes tepsibe öntjük, és belenyomkodjuk a meggyszemeket, vagy a tetszés szerinti tölteléket. Előmelegített sütőben közepes vagy erős fokozaton tűpróbáig sütjük. Ez a süti egyszerű, finom, és hamar el is készül.
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
